Marvel/Netflix: Defenders
Katona Barnabás írása
Amikor anno 2015 áprilisában elstartolt a Daredevil első évada, sokan keresztbe tett ujjakkal ültünk le a számítógép/tévé/tablet elé, reménykedve, hogy az előzetesek beváltják a hozzájuk fűzött reményeket és egy jó Fenegyerek-adaptációt kapunk. Majd az első öt perc elteltével fellélegezhettünk, hogy itt nem fog Colin Farell kóláskupak-karikával a fején rózsákat dobálni. Mert hát ugye ki ne emlékezne arra a remek (nem) filmre Ben Affleck-kel és Jennifer Garner-rel (utóbbi ugyebár Elektrát keltette életre). Majd ahogy habzsoltuk az epizódokat eljutottunk az első harcjelenthez és tátva maradt a szánk. Joggal tettük fel a kérdést:
Hogy a fenébe tudtak ilyen zseniális szekvenciákat megörökíteni mindössze egy kamerával, ami körbe-körbe forog?
Itt az ominózus hallway-fight scene-re gondolok, ami azóta már jellegzetes darabja minden Marvel-Netflix sorozatnak.
Az első évad végeztével elégedetten dőltünk hátra, kimaxolva rajongásunkat rég elfeledett hétköznapi hősünkkel. Majd ősszel érkezett Jessica Jones is és szétrugdosott pár segget, miközben David Tennant (zseniális színész) Kilgrave-je ellen harcolt. Eme sorozat már jóval több vért, szenvedést és sötétebb hangulatot varázsolt a képernyőre, néhol Amerikai Horror Sztoris elemekkel fűszerezve, ami sokaknak bejött. És lám belátta Disney bácsi is, hogy a diverzifikáció bizony jó dolog, ezt a világ pénzügyi szakemberei is megmondják. Így tehát szeparáltan ugyan, de mégis összekötve vitték tovább a Netflix-es sorozatokat, míg a grandiózusabb MCU filmek javában pörögtek.
Nem kellett sokat várnunk fenegyerekünk második nagy kalandjára, ahol már Elektra is tiszteletét tette, de legfőképp Frank Castle-nek örültünk (ugye Vincent?). A Megtorló karakterével ugyanis olyan történeteket hoztak el a közönség számára, amiket eddig majdhogynem, csak a hardcore fanok olvashattak a 70-es évek képregényeinek hasábjain. Fantasztikus párost alkottak ketten, a már jellegzetes folyosós-verekedés pedig egyszerűen zseniális lett. Az egy képkockára jutó vér mennyisége megtriplázódott és olyan börtönlázadást láthattunk melyet nagyon ritkán látni, Disney-éktől pedig ez aztán egyáltalán nem volt várható, hogy meglépik.
De meglépték és nagyon nagyot kaszáltak vele. Erről az ösvényről kár letérni ugyebár, így érkezett Luke Cage is, nem sokkal fenegyerekünk kalandozásai után. Luke remek sztorija öröm volt minden képregényrajongó számára, pörgős, földhözragadt de ugyanakkor dinamikus. Method Man, Wu-Tang Clan illetve klasszikus R&B ritmusok váltották egymást és a végén mi is egy kicsikét Harlemben érezhettük magunkat. Király Marvel, csak így tovább! – Mondtuk magunkban.
De sajnos aztán jött a feketeleves: Finn Jones hatalmas lendülettel vetette bele magát az Iron Fist munkálataiba 2016 őszén, mi pedig már nagyon vártuk Danny Rand, a tékozló fiú hazatérését. 2017 tavaszán aztán megérkezett hozzánk és sajnos az első Marvel-Disney sorozat volt, amit a felénél kaszáltam. Borzasztóan vontatott volt és olyan bugyuta dialógusok voltak benne, hogy nem is értettem, mi a fene lelte a rendezőket. Az előzetesek alapján olyan vadállat akciójelenetekre számítottam, hogy na, mondom leszakad az arcom is, de nem. Az még hagyján, hogy Danny Rand hiába meditál a parkban a hajléktalanokkal keresve a lelki békét, attól még a esetek 90%-ban enervált emosként vinnyog, illetve NEM HASZNÁLJA AZ ÖKLÉT (kiborít). És ez nekem pontosan elég is volt, hogy kihagyjam. Gondoltam rá, hogy majd meg fogom bánni, de hálistennek nem így lett, semmiről nem maradtam le. Az Iron Fist volt az első sorozat az életemben, amikor egyet kellett értenem a kritikusokkal és „nézhetetlen” kategóriába soroltam a művet.
A tavalyi San Diegoi Comic-Conon aztán megkaptuk a legelső kedvcsinálót a Defenders-hez és dörzsöltük is a tenyereinket illetve számoltuk vissza a napokat, mikor a tévé elé ülve láthatjuk kedvenc utcai védelmezőinket csapatként zúzni az ellent. És ez nemrégiben be is következett, lássuk hogyan muzsikálnak közösen.
Eleve kicsit meglepett, hogy mindösszesen nyolc részt találtam mikor elindítottam de aztán később értelmet nyert: Iron Fist hasalása után úgy gondolták, a kevesebb néha több és ez egy jó döntésnek bizonyult. Néha egy lépést visszább lépni egészen kellemesen tud hatni a befogadóra és a Defenders esetében ez igaz is. Végül is, felesleges lett volna 13-14 epizódon keresztül kibontakoztatni a cselekményt, ami adott már régóta, hiszen hőseink mindennapjai lassacskán összefonódtak eme nagy találkozással pedig kiteljesedtek. Másrészt pedig szintén felesleges lett volna béna karakterfelvezetésekkel elhúzni az időt, amire szintén semmi szükség nincs ezen a ponton már.
A sorozat maga nem tétovázik, mondhatni, in medias res, a dolgok közepébe csap. Matt Murdock menő ügyvéd, Jessica megint belenyúl a bilibe, Danny Rand még mindig nem tudja mi baja van (de másodpercenként elmondja, hogy ő a hatalmas Iron Fist), Luke Cage pedig úgy jön ki a böriből, mintha be sem vitték volna. Már az első részben találkozunk a főgonosszal, Madame pszichopata személyében Ripley, izé Sigurney Weaver (aki jól hozza a karaktert).
Nem kell sokat várnunk az első grandiózus bunyóra amit öröm nézni. Szokásos „Hallway fight scene” azaz a jól megszokott, egykamerás folyósóbunyó. Zseniális. És pont, mikor már mindenkit összevernének, megjelenik Elektra (miii?) és Matt-et veszi célba kapásból. És a nagy találkozás után Danny végre használja az öklét és megmenti a Fenegyereket.
Majd fedezékbe vonulnak egy kínai kajáldában (Ó igen, a jó egyetemista évek) ahol eltöltenek egy jelentéktelen epizódot az alábbiakkal:
- A vak ninja miért nem veszi le a fejéről a sálat?
- Danny hogy tud ennyit enni?
- Jessica miért megy el?
- Ki ez a vén botos csávó, akinek egy keze van?
Majd miután ezek mindegyikére választ kapnak, HIRTELEN megjelenik a Kéz főnöke, maga Ripley és visszautasíthatatlan ajánlatot tesz nekik. Amit ők azért visszautasítanak, mert ugye ők szuperhősök. Újabb pofozkodás és elérkezünk a hatodik részhez (ennyire pörög ugyanis a sztori) ahol kapásból 3 haláleset is történik. Ezeket nem részletezném, maradjon meg meglepetésnek.
A cselekmény természetesen az utolsó részben bontakozik ki teljesen és a legnagyobb sajnálatomra, sajnos a befejezés az, ami igazán elrontja ezt a jónak ígértetett évadot. A grandiózus akciójelenet természetesen megvan, lerántva a leplet egykét egyéb meghökkentő dologról is, de sajnos olyan gyermeki hibákat vét itt a rendező, hogy többször szisszen fel az ember, mintha parázson járna mezítláb. A befejezés sajnos nagyon kényes eleme egy filmnek és egy sorozatnak is egyaránt és itt sajnos ez az Achilles-sarok bizony el lett találva. A történet persze nyitott marad, több kérdéssel állunk fel a kanapé mellől, mint a kezdetekkor, de valahogy mégis rossz szájízzel.
A Defenders egy nagyon jó, egyszerű és földhözragadt szuperhősmozi, de sajnos attól lesz rossz, hogy mindezt elfelejti és naggyá akar válni, nagyon gyorsan. Ettől eltekintve, fogyasztható és szórakoztató, de szerény személyem szerint egyszer nézős. Mindenképp ajánlom mindenkinek, akinek eddig bejöttek a Marvel-Netflix sorozatok, ne hagyjátok ki!
Értékelés: 7/10
Pro:
- Az akciójelenetek
- Daredevil
- A háttérzenék
Kontra:
- Iron Fist alig használja az öklét
- Luke Cage néha mintha papírból lenne
- Jessica sajnos nem sokat tesz hozzá a cselekményhez
- A történet „lezárása”
Köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad soraim.
További tartalmakat itt találsz:
https://www.facebook.com/comixblog/?fref=ts
Katona Barnabás/Barneyssj3
A márciusban érkező Heathers (Gyilkos játékok) sorozat az azonos című 1988-ban bemutatott film alapjaira építkezik. Tehát amire számíthatunk, az gimis hangulat, bálos csecsebecsék, öngyilkosság, és egy pszichopata fiú. Mindezektől persze az ember nem fogja hanyatt dobni magát, ám aki látta az alapfilmet, és vevő az ilyen fekete humorral operáló komikus tiniszériára, az biztos, hogy rászán néhány órácskát. 
