Műsoron a Pusztító című film

A januári filmes felhozatalt elsősorban a Pusztító miatt tartottam érdekesnek. A közönség kimondottan szereti az olyan lenyűgöző karakterformálásokat, melyet Nicole Kidman esetében a Pusztítóban előre beharangoztak. Egy mindig mosolyra fakadó, bájos vonásokkal rendelkező Kidmant egy lezüllött, karikás szemű és traumatizáltan csoszogó nyomozónővé alakítottak, a történet pedig egy bandába épülés évtizedekre nyúló lezáratlan ügymenete, párhuzamosan zűrös magánéleti kilátásokkal, szóval az egész téma elég vonzónak tűnt ahhoz, hogy kiemelten foglalkozzanak vele.

Kidman karakterével pedig semmi probléma

Máris el lehet képzelni egy sárgás és anomálisan túlfűtött világképet, amiben egy vélhetően erősen illuminált és fájdalmakkal küzdő nyomozónő kisántikál rozzant kocsijából. A Los Angeles-i rozsdás napfényben, egy pálya melletti sikátorban találnak egy hullát, ahol a rendőrség már javában helyszínel, és az említett nyomozónő pedig fájdalmas arccal közelíti a történet fősodronyát (hogy mit keresett pont a színhely közvetlen közelében, erős megkérdőjelezhető). Már ez a néhány perces jelenetsor is bővelkedett kusza képekkel és furcsa kameraállásokkal, ami inkább tűnt egyfajta szándékos torzításnak, mint szakmai hibavételnek. Szaturált színvilág, az említett traumatizált karakterek, lassan kibomló játékmenet. Ennek központi hősnője pedig Erin Bell (Nicole Kidman), aki egyfajta másodlagos taxisofőrként, vagy egy Terminátor filmekből szökött Sarah Connorként készíti fel a nézőt az elkövetkező két óra stílusára, ami ugyan tényleg elég lassan csordogált az egyik mezőről a másikig, amit az a Karyn Kusama álmodott nagyvászonra, aki szakmai körökben is igen ellentmondásos rendezőnek számít. Viszont előre tudni lehetett, hogy nem egyszerű zsarufilmet szeretett volna mainstream vonalon készíteni, így hát az érdeklődés az első félóra elteltével is lüktető tudott maradni.

Spoilermentesen, kimondottan a hangulatra

Kifejezetten jót tett a filmnek, hogy a Pusztító központi főhősének szerepére Nicole Kidmant választotta. Mert egy sokszor sablonosos választású férfi szereplő helyett egy izgalmas nő vezeti a thrillerbe ágyazott történetet, aki szinte összeolvadt ezzel a rejtélyes színvilággal és a köré font rablásokból élő látszólagos bandaképpel, aki a két különböző idősíkban játszódó történethez tökéletesen tudott alkalmazkodni, és még véletlenül sem rajta múlt, hogy olykor e két időmező még az én fejemben is végletekig összekuszálódott. Ugyanis Kusama több ponton is látványos hibákat vétett. Láthatóan nem tudott mit kezdeni a filmben megbújó mélységi igényekkel. Túl sokat akart 120 percbe sűríteni, és mikor kezdett a film az utolsó harmadához közelíteni, látványosan érződtek az ezzel összekapcsolható kapkodások.

Tetszik az írás? Közösségi oldalunk kedvelésével támogass minket, hogy mindig a legfrissebb hírekkel, elemzésekkel és kritikákkal jelentkezzünk a streaming és mozik izgalmas világáról. Facebookon is műsoron vagyunk!

Los Angeles misztikuma a sokszínűségében található. A kultfilmesek egy jellegzetes 21. századi olvasztótégelyként szokták ábrázolni, ahol korrupt ügyvédek, kispályás bűnözők, fegyverkereskedők és prédikátorok, keményen dolgozó középosztálybeliek és karizmatikus sarlatánok tapossák az aszfaltot egymás mellett. Erre épült a Pusztító is, kiemelve egy központi figurát Erin Bell személyében, aki egy pszichésen megborult rendőrnő, tele múltbéli fájdalommal, és karakteréből eredő megválaszolatlan kérdéshalmazzal. A karaktert jól felépítették, miként a múltbéli fájdalmát is jól beleszőtték a történetbe, de a mindehhez párosítandó mellékszálakat, a banda bemutatásától kezdve a mellékszereplők kiteljesítését majdnem hogy elfelejtették, Erinre szánták mindezek megválaszolását, aki egymaga képtelen volt ezzel elégséges módon megbirkózni. És ez nem feltétlen Nicole hibájának róható fel, ő beleadta szakmai adottságai legjavát, inkább a kidolgozatlan forgatókönyvben, és a túl mélyre szánt scriptben keresendő a válasz, amihez 120 pernyi játékidő rohadt kevés, főleg, ha hosszú percek telnek el jelentéktelen ácsorgásokkal, közeli kameraképekkel. Persze bámulatos ahogyan a sminkesek kidekorálták Kidman züllött tekintetét, de pusztán ezzel a réteggel továbbá a rozsdabarna Los Angelesi-i tájképpel egy ilyen filmet nem lehet az emlékezetes kultuszfilmek szűk mezőnyébe feltornázni.

Amitől az egész film valamelyest megtartotta bensőséges tartalmát, illetve végső kitartását, azt két tényezőnek, Nicole Kidman játékának, valamint a néző fejében képződő fantáziának köszönhető. Hiszen mennyi plusz lehetőség adódott idő közben a történetben, melynek kibontásához csak jó háttérmunkára és némi plusz időre lett volna szükség, hogy a film értéke a mércéhez képest kiteljesedjen, de sajnos ez nem történt meg. Ahogy sok olyan kérdés is megválaszolatlan maradt, amit személy szerint Kusama alkalmatlanságának tulajdonítok, mert bátortalanul használta fel az eszközeit, túlságosan központosította a történet fősodronyát, és már a tervezőasztalnál kifogyott a lendület belőle, mielőtt a a vonalvezetésnek esélye lett volna felépíteni a nőt, az anyát, a bandát, és a reménytelen szerelmi világképet.

A hibái ellenére a Pusztító így is ajánlott kategória, azonban inkább érzem depresszív és hibás rendezői tézisnek, mint jövőbe néző, többször idézhető kultfilmes próbálkozásnak.

Megtaláltok minket a Facebookon, és az Instagramon is. Közösségi csoportunkban pedig moderált formában kibeszéljük mindent amit láttunk és látni fogunk.

Derecskei Zoltán