Kellett már nagyon, hogy végre tökösek legyünk. És a Martfűi rém végre megcsinálta, hiszen akkorát durrantott a hazai előfizetéses kábelcsatornán, hogy szinte végig a film alatt az államat kerestem örömömben (no, meg félelmemben). Nem hittem, hogy ennyi lesz az egész. Kizárólag stream csatornákat szoktam nézni (Netflix, HBO Go, Amazon), valahogy ez illeszkedik legjobban az én igényeimhez, és egy ilyen műsortárba felvenni egy magyar thrillert nem akkora jelentőségű, mint fizetős kábelcsatornára, prémiumfilmként. Hiszen pontosan tudom, hogy sokan még mindig a kábelre esküdnek, de erről is fogok még írni hosszabban. Ám ezért is volt tökös húzás a HBO-tól, hogy vasárnap esti sávba hegesztette a tavalyi év meglepetés magyar filmjét, a Martfűi rémet. Egy sötét és piszkos film a levert forradalom utáni időkből, amely megőrizve korabeli borongós stílusát, bezúzott koponyákkal ábrázolja a hazugságra épülő igazságszolgáltatás vértől áztatott laposüvegeit.
Adjunk lelket az egésznek. (Lehet olvasni, nem fogok spoilerezni)
Mert mindig is mondtam, hogy kellenek nekünk az olyan hazai alkotások, amiknél a néző érzi a merészséget és bátorságot, hogy nem félünk kimondani amit ki kell mondani, miközben a gyilkosnak is megadjuk a saját karakterét. A Martfűi rém egyik legnagyobb pozitívuma pedig az aprólékosan kidolgozott karakterhalmaz, és ez a halmaz szinte lelket ad az egész filmnek, egészen elképesztő módon. Ritkán látni ilyet hazai mozitól. Már az elejétől kezdve a helyén van mindenki, szereplő és képi megvalósítás egységesen mozog, szinte már a szobámban érzem a martfűi cipőgyár épületén álló vörös csillag neonon vibrálását.
A Martfűi rém egy bevállalós film, hiszen egy sorozatgyilkos ténykedését mutatja be, a maga kopottas szocialista aktatáskájából. Aki nem tudná, az akkori igazságszolgáltatás az első gyilkosság után egy olyan férfit, nevezett Réti Ákost mutatott a népnek elvetemült rémként, aki annyira bután szerette valós szerelemmel az első áldozatot, hogy végül ráverték az egész gyilkosságot. Mert eredmény kellett, és ezt akkor minden illetékes pontosan tudta. Az eset a mai gondolkodással pedig egészen megdöbbentő: mindenféle bizonyítékot nélkülözve, veréssel és kényszervallatással sózták rá Rétire a vádiratot, és elhitették az egész közösséggel, hogy Magyarországon nincsenek sorozatgyilkosok.
Persze, hogy nálunk is vannak sorozatgyilkosok, még ha a kádári csupafül-rendőrség másként is szerette volna feltüntetni. Sopsits Árpád forgatókönyvíró-rendező pedig páratlan érzékkel nyúlt a témához, és ahogy a filmből első érzetre is kitűnik, nem akart a szokványostól eltérő karaktereket, beleértve a színészi teljesítményeket. Ez a húzás nagyon jót tett a filmnek. A filmben sokszor megjelenő motívum az erőszakkal párosuló szexuális aberráció. Meglehet a Martfűi rém tökéletes korrajzot is ad a forradalom utáni igazságszolgáltatás megtorlásairól és buktatóiról, de nem túl hétköznapi vállalkozás egy rendező részéről, hogy ennyire érzően mutassa be a Martfűi rém esetét, amely erősen nedvedzik a benne uralkodó szexuális aberrációtól.
Nem hinném, hogy kell ennél jobb ajánlólevél egy nagyszabású hazai thrillernek. Ha választani kellene egy tengerentúli helyszínelős sorozat és a Martfűi rém enyhén motorszagú aktája között, én valahogy újra a hazai produkcióra szavaznék, mert az a plusz amit adott az esténként fátyolosan elhomályosuló látványvilágával, részletgazdagon felépített karaktereivel, jó mélyen beült a gondolatvilágomba. És erről kell szólnia az egésznek, hogy húsz év múlva is emlékezzünk rá, hogy a Martűi rém majd két órán át tartott totális rettegésben.
Kacsapont rendszerünkről bővebben.
Szeretnél mindig a legfrissebb és legjobb műsorokról értesülni? Kövess minket!